Ha majd eljön az ideje, hogy mondjam meg neki, hogy vége? A filmekben mindig olyan könnyű, de mégis drámai... Vajon a valóságban is? Az én sok tapasztalatommal aztán sokra megyek. Talán ha odaállnék elé, hogy: Bocsi, ez nekem nem megy! Keress mást! ... ez olyan flegma. De túlspilázni sem kéne, az már nem én lennék. Ennyire nyálas azért túlzás: Az élet úgy hozta, hogy szét kell válnunk. A nagy könyv szerint nekünk nincs közös jövőnk. Vagy nőveljem az egoját, miközben a sajátomat a földbe tiprom? "Te túl jó pasi vagy hozzám. Nem érdemled meg, hogy tönkre tegyelek. Én nem tudlakúgy szeretni, ahogy te azt megérdemled..." Esetleg ennek a fordított verziója? Én vagyok a húdejó csaj, és nem alacsonyodom le hozzá? Nem tudom... majd elválik.
1 hónappal később
Azt hiszem a szakítási ceremónia még várat magára. Azt hiszem... nem, lehetetlen. Még túl korai, plusz ő nem is olyan, mint amilyenre vágyom. De most jó vele. Nagyon jó. Élvezem.
Egy újabb hónappal később
- Jé, te ilyet is tudsz csinálni?- szóltam bele elég nyersen a telefonba, hogy a drága barátom megtalálta a zöld gombot.
- Igen, nem hallod?- ő sem volt velem kedvesebb. A pumpa így hamar felment bennem. Egy hete nem tudok róla semmit, és a mobilt sem képes felvenni, errefel ez?!
- De hallom!- nagy csönd állt be. Ő nem szólt, én nem szóltam. Végül ahogy hallgattam ahogy a másodpercek telnek, mégis megszólaltam.- Hol voltál a héten?
- Dolgomon!- kielégítő válasz nem?
- Látom nem vagy túl kommunikatív kedvedben!
- Hát nem!- ezekkel a tőmondatokkal az őrületbe kerget.
- Akkor le is teszem, majd beszélünk, szia!- s választ nem is várva, könnyes szemmel, rohanva nyomtam ki a telefont.
- Még hogy dolgomon, és most még jönne a csöpögős záróbeszéd? Kösz kihagyom!- dohogtam félhangosan a kihalt utcán a buszmegálló felé haladva. Még párszor rámjött a sírógörcs, de lenyugodtam. Nem ér annyit alapon szálltam fel a buszra, s csak azt sajnáltam, hogy egy jó szál cigarettával nem tudom elfújhatni a rossz kedvemet.
Hazaérve leültem a gép elé. Csak néztem előre, bambultam. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve minden honnan letöröltem a képeinket, hogy még emléke se maradjon ennek a kapcsolatnak.
2 nappal később
Magányosan bandukoltam a buszmegálló felé. Most nem töltött el olyan örömmel, hogy visszamehetek. Már nem örültem neki annyira, mint eleinte. Ez is az Ő hibája. Szomorúan, szinte a könnyeimet nyeldesve sétáltam közelebb és közelebb a fa bódéhoz. Valaki már állt bent, de nem érdekelt. Nem akartam egyedül lenni, de társaságot sem szerettem volna magamnak. Ettől függetlenül mégis bementem, s nekitámasztottam a bőröndöm a padnak. S mikor felnéztem, csak akkor szembesültem vele, ki is az idegen.
- Szia!- köszönt mosolyogva, s hajolt puszit adni. Nem tudom pontosan, hogyan, de 3 puszit váltottunk. Erre komorabb képet vágott, bár én nagyon rá sem bírtam nézni. Feszengve válaszoltam a kérdéseire, legszívesebben ott helyben elsüllyedtem volna. Úgy lett volna a természetes, ha őt teremtem le, de azt hiszem akkor már szerettem egy ideje. Az út lassan telt, míg elhagytuk a falut, s végre kiestem a vonzákörzetéből. Sz*r volt, nem is kicsit. De túléltem, ahogy a többit is.
Ilyen az életem. Rosszkor szeretek bele, általában a rossz emberbe. De hát nem lehet minden tökéletes, hisz akkor nem tudnánk örülni az elmúlt pillanatoknak, csak rajongva várnánk az újakat.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
