|
4. Az életemet mented meg
A telefonom csörgése ébresztett fel álmomból. Sürgős lehetett, mert amikor nem vettem fel, és a zene elhallgatott, a szoba csendjét két másodperc múlva újra hangos csörömpölés verte fel. Érte nyúltam, majd meg sem nézve a kijelzőt, fogadtam a hívást.
- Igen?
- Na, végre. Miért nincs bekapcsolva az öcsém telefonja?
- Te vagy az, Tom? - kérdeztem meglepődött hangon
- Mégis ki lennék? Bocs, de aggódom Bill miatt. Nem veszi fel a mobilját tegnap este óta, és engem megesz az ideg. Ott van?
- Nyugi, semmi baja. Ahogy hallom, épp tévézik. Szóljak neki, hogy kapcsolja be a telefonját, hogy el tudd érni?
- Igen, az jó lenne. Köszi, és bocs, hogy zavartalak.
- Nem probléma.
- Figyelj, ne haragudj, amiért látszólag ilyen tahó vagyok, és Billen kívül más nem érdekel. De gondolom, már nagyjából tudod, mi a helyzet. Rettentően ideges vagyok, főleg hogy az a lotyó bármikor megtalálhatja. Köszönöm neked, hogy vigyázol rá.
- Segítek, amíg tudok. De én sem vagyok mindenható. - elfojtottam egy sóhajt, gyorsan összeszedtem magam, és igyekeztem lezárni a beszélgetést - Szólok Billnek, hogy tegye magát elérhetővé.
- Köszönöm. Szia.
- Szia.
Az ágyra dobtam a mobilomat, kivágtattam a nappaliba, ahol Bill nyakig betakarózva nyomogatta a távkapcsolót. Amint meghallotta, hogy közeledek, leeresztette a kezét maga mellé, és elfordult.
- Tom szeretne veled beszélni, de nem tud, ha ki vagy kapcsolva.
- Nem akarok a terhedre lenni, úgyhogy hamarosan lelépek. Csak még egy kicsit hadd maradjak.
Nem is arra reagált, amit én kértem tőle. És miért mondja ezt?
- Nem vagy a... terhemre. Honnan veszed ezt?
- Hallottalak az előbb. Gondot jelentek neked, és ezzel pontosan tisztában vagyok. Mindössze időt kérek, hogy átgondoljam, hogyan tovább.
- Én semmi ilyesmit nem mondtam! Ne butáskodj, Bill. Addig maradsz, amíg úgy érzed, hogy már biztonságosan elhagyhatod a lakásomat.
Ő csak a fejét rázta, szemeit a képernyőre szegezte. Makacsul úgy tett, mintha nem hallaná, mit mondok.
- Kapcsold be a telefonod, légy szíves. Tom aggódik érted. - odanyújtottam neki a készüléket, ő elvette, beütötte a pin kódot, és fanyalogva nézte, hogyan jelennek meg sorra az üzenetek, jelezve pár nem fogadott hívást. - Készítek valami reggelit, amíg te telefonálsz.
- Az életemet mented meg.
- Nagyon remélem. - mosolyogtam rá halványan, aztán ígéretemhez híven a konyhába mentem, hogy összeüssek valamit.
Csöndben reggeliztünk meg, egyrészt mert egyikünk sem szeret evés közben beszélni, másrészt mert nem tudtuk, mit mondjunk a másiknak. Míg Bill villájával a virslit bökdöste a tányéron, nekem megint sikerült elgondolkodnom.
Miért döntött most hirtelen úgy, hogy el akar tűnni? Miért nem gondolt erre egyből? Úgy értem, megspórolhatott volna a bátyjának jó adag aggodalmaskodást, és neki sem kellene attól félnie, hogy Audrey bármikor rátalálhat. Vajon most, hogy az exe elkezdett utána kutatni, mennyivel lenne nehezebb megszöknie innen? És ha netán Tom után akarna menni, már pedig nekem ez tűnik a legésszerűbbnek, akkor ki irányítaná a céget? A Kaulitz-ok nélkül is meg tud maradni a vállalat? Vagy erre nem gondoltak?
Az utolsó falatokat mindketten a tányéron hagytuk. Bill megköszönte a reggelit, majd sietős léptekkel igyekezett a balkon felé, hogy rágyújthasson egy szál cigire. Vagy többre.
Elmostam a szennyes edényeket, megigazítottam a kanapén a plédet, rendbe tettem a nappalit, aztán szóltam Billnek, hogy lemegyek egy újságért a boltba. Némán biccentett, látszólag nem nagyon érdekelte mit teszek, hová megyek. A saját problémái valahogy mindig lefoglalják az embert, és néha nem fogja fel, hogy ezzel elriaszthatja a másikat. Mármint azzal, hogy a gondok hatására zárkózott lesz és nem hajlandó segítséget elfogadni. Én persze önzetlenül ajánljam fel szolgálataimat, a lakásomat, és engedjem, hogy veszélybe sodorjon a puszta jelenlétével. Az egyik oldalon kicsit több az önfeláldozás, nem?
Nem sokat vacakoltam, most megelégedtem egy olcsó napilappal. Nem mertem Billt huzamosabb időre egyedül hagyni, az újság pedig csak azért kellett, hogy kicsit eltereljem a figyelmemet lakótársamról, és az ő problémáiról. Amik lassanként kezdtek az én gondjaimmá is válni, ez pedig bosszantott. Nem vehetem át a terheit, ő akasztotta őket a saját nyakába, most hordja egyedül. Maximum átvállalhatok egy kis részt, de ehhez momentán, önző módon nincs kedvem...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
