Egy lány sétál a parkban, szépen kirittyentve csinosan. Szomorú arcáról folynak a könnyek, mély barna szemei csillognak a holdfényben. Céltalanul bolyong a parkban. Egy ideig futhatott, vagy csak sírt, mert szaporán veszi a levegőt. Elfárad, és leül az egyik padra, de ott már ül valaki. Egy fekete bozontos hajú illető, lehajtott fejjel. A lány leül mellé, majd hosszas csönd után megkérdezi.

- Leülhetek? – néz a fiú felé, aki még mindig nem emeli föl a fejét, hanem az orra alatt motyogva válaszol:

- Már ülsz! – kicsit mogorván. A lány jobbnak látja, ha nem kérdez többet. Szemét az égre emelte és gondolkodott. A csillagok oly messze vannak tőle, még is láthatja őket.

A barátja megcsalta. Ott volt az orra előtt, még sem vette észre. Így kellett rájönnie. Pont a Születésnapján. Pedig láthatta volna. Mint a csillagokat. Amíg ezen gondolkodott, megfújta a szél, és ebbe beleremegett. A fiú ezt észrevette, levette a pulcsiját, és a lány felé nyújtotta.

- Ezt vedd fel! – a lány csak nézett. Nem értette, mi a szándéka ezzel, ráadásul ugyanúgy mered előre. De azért megfagyni mégsem akar.

- Köszönöm! – nyúl érte. Amint elveszi, a fiú vissza is kapja a kezét, de valami megcsillan a kezén. Bizonyára egy gyűrű. Nem foglalkozik vele különösebben. Felveszi a pulóvert, majd ugyanúgy elveszik a nagy égbolt kémlelésében. egy kis idő múlva viszont kíváncsi lesz. Kérdések körvonalazódnak meg a fejében. Ki lehet ő? Miért ül itt egyedül? Miért adta neki a felsőjét? A kérdések egyre szaporodnak, de feltenni nem meri. A fiú, mintha gondolat olvasó lenne feltekint az égre, majd megszólal.

- Hogy hívnak? – de nem néz a lányra.

- Gittynek! – de ő sem néz a fiúra.

- Szép név, mint a gazdája! – de nem néz rá. A lány elpirul, de nem néz az idegenre. Kis idő múlva erőt vesz magán, majd ő is megkérdezi:

- És téged?

- Bill! – válaszol, majd megint lehajtja a fejét.

- Értem! – nem igazán tud mit mondani. Lehajtja a fejét, a pulcsi nyakába. Finom illat csapja meg az orrát. Jó mélyet szippant belőle, majd becsukja a szemét. Emlékek törnek rá, amiket legszívesebben elfelejtene. Bill hirtelen feláll, majd elindul. Gitty kizökken a nosztalgiából, majd a folyamatosan halványodó Bill után pillant. Gyorsan felpattan, majd utána rohan. Szólongatja:

- Bill! Bill! – de a fiú nem pillant hátra. Kezd kételkedni benne, hogy valóban így hívják-e. már csak pár méter választja el őket. Gitty még mindig szólongatja, de Bill figyelemre sem méltatja. Végre beéri. Mellélép, majd együtt haladnak tovább. Pár lépés megtétele után Gitty széthúzza a felsőjét. Leveszi, majd a fiú felé nyújtja.

- Tessék, ezt elfelejtetted!

- Megtarthatod! Nekem nincs már rá szükségem! – de a lányra sem néz. Gitty megáll, meglepődik ezen a gesztuson. Miért ilyen kedves vele? Nézi a fiú folyamatosan távolodó alakját, majd már csak a körvonalát látja, és végül ellepi a sötétség. Még áll ott egy darabig, de a szél ismét megfújja. Felveszi a pulcsit, mélyet szippant belőle, majd egy szót suttog a sötétnek.

- Köszönöm! – a szél elviszi a hangját egy tőle távolabb, magányosan lépkedő fiúhoz. A fülébe cseng ez az egy szó. Egy halvány mosoly jelenik meg az arcán. Érzi, hogy végre valami jót is tett. Szépen, halkan, kedvességgel a hangjában ő is megszólal.

- Nincs mit! – a szél ezt az üzenetet is eljuttatja. Gitty még mindig ugyanott áll. Amint meghallja, egy mosoly az ő arcán is megjelenik. De valami mást is hall. Egy mondatot.

- Boldog Születésnapot! – a fiú hangjával. De vajon honnan tudta? Ez már örök rejtély marad…