- Elmentem, majd jövök!!- és kiléptem az ajtón. Nem akartam vele tovább veszekedni. Elég volt. Minden nap összekapunk valami apróságon, mint például a mai. Azon kapta fel a vizet, hogy megittam, az utolsó pohár kávét, és meg sem kínáltam. Ezen miért kell ennyire felhúznia magát?? Miért nem csinált magának?? Néha komolyan nem értem. Régen, bezzeg nem volt ilyen. Ha megittam, megittam, és nem ordította le a fejem, hanem készített másikat. Talán elhűlt a kapcsolatunk?? Már csak megszokás az egész?? Nem értem. Miatta adtam fel az eddigi életem. Miatta nem mehetek ki az utcára kapucni, és napszemcsi nélkül. Nap, mint nap az újságokban látom magam, úgy, mint: Tom Kaulitz barátnője! Ez egy darabig nem zavart, de most… egyre feszültebb. Talán, már nem szeret?? Vagy eddig sem szeretett… nem, az nem lehet. Biztosan szeretett. Ezzel nyugtatgattam magam, de aztán eszembe jutott. Mi van, ha még sem?? Én is mondtam már egy párszor, csak úgy ki azt a mondatot, bár… mindig azt hangoztatta, hogy ő még egy lánynak sem mondta ki, azt a bizonyos szót, és csak akkor akarja kimondani, ha tényleg úgy is gondolja. Akkor biztosan így volt, akkor… de most… már nem vagyok benne biztos. Beszélnünk kéne. Jobb lenne, ha visszamennék. Megindultam hazafelé. A nagy gondolkodásomban, észre sem vettem, hogy a város másik felében vagyok. Már fél úton voltam, amikor jött felém. Nem gyorsan, csak úgy rendesen. Meglátott. Én megálltam. Éreztem, hogy beszélnem kéne vele, és oda kéne mennem, de a testem nem mozdult. Ő is megállt. Csak álltunk és néztük egymást. Az arcáról le lehetett olvasni, hogy nem boldog, sőt, inkább szomorú. Én is az voltam, nem is kicsit. Éreztem, hogy most ezzel a nappal megváltozott valami bennünk, ami hatással lesz, az eddigi életünkre is. Lassan, elindult felém. Én csak néztem őt, ahogy egyre közelebb és közelebb jön, majd megáll előttem. Csak néz, és válaszra nyitná az ajkait, de megelőzöm.

- Beszélnünk kéne!- és ellentmondást nem tűrően, ránéztem. Csak bólintott, majd leültünk, egy közeli padra. Úgy ültünk ott, mint két idegen. Majd hirtelen felém fordult és belekezdett.

- Ez így nem mehet tovább! Ez így már nem ok!- én csak hallgattam a monológját, és néztem magam elé. Tudtam, hogy igaza van, de akkor is nagyon fájt. - Érted??

- Igen, értem.- néztem rá végre, és a szemét fürkésztem. Kerestem benne, valamit. Valamit, ami a régi Tomra emlékeztetett. Azt a lángot, és vágyat, amit régen láttam benne, amikor rám nézett. Most már, csak egy ember voltam a szemében, semmi több. Úgy nézett rám, mint egy ismeretlenre. Rossz érzés volt, de így volt jobb. Visszamentünk a házunkba, vagyis most már a házába, és összepakoltam. Semmi puszi, semmi ölelkezés, csak egy röpke szia, és vége. Kiléptem a kapun, és úgy néztem vissza a házra, mint életem, egy gyönyörű korszakának a helyére. Már idegen volt. Egy utolsó pillantást vetettem még a ház ablakára, ami történetesen a szobánk ablaka volt, és elindultam. Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Amit majd nem több száz követett, de nem engedtem. Éreztem, hogy ez lesz. Már rég, de féltem tőle. Végül is nem haraggal váltunk el egymástól, de nem is úgy, hogy barátok maradjunk. Megbeszéltük, hogy nem hívjuk egymást. Minek?! Csak, hogy még jobban fájjon?? Neki se, és nekem sincs rá szükségem. Elmentem egy szállodába. Kibéreltem egy szobát. Egy kicsi, eldugott szobát. Egy napra. Úgy döntöttem, haza megyek. Vissza Magyarországra. A szobámba érve, elfogott egy de javu érzés. Mennyi időt töltöttem én vele szállodában. Mennyit?? Még magam sem tudom. Elkezdődött életem egy újabb szakasza. Beléptem a szobába. Nem volt ott más, csak egy ágy, egy ajtó, meg két szekrény. Egy fiókos, és egy akasztós. Kipakoltam egy pár dolgot, majd megnéztem a fürdőt. Egy kád volt benne. Elég kicsi. Csak egy személyes. De miért gondolkodom én azon, hogy csak egy személyes?? Hát persze… Vele mindig együtt fürödtünk. És most… egyedül kellene!! Csúnya dolog, de elment a kedvem a fürdéstől. Inkább bebújtam az ágyba, és alvást színleltem. De minek?? Úgy se jön ide senki… elhúzódtam, az ágy egyik végébe. Ezt is azért, mert vártam, hogy valaki mellém, bújjon. De az a valaki még sem jött. Megpróbáltam elaludni, de nem ment. Forgolódtam. Felkeltem, és az ablakhoz mentem. Kinéztem rajta. Tényleg eldugott volt. Az udvart láttam. Eltűnődtem. Régebben, mindig a városra néző szobában voltunk. Pont ugyanígy álltam az ablak előtt, mint most, és nem soká kezek fonták át a derekam. De most… egyedül vagyok. Egyedül az emlékeim vannak most velem. De majd holnap. Hazamegyek, és végre a családommal leszek. Tudom, hogy soha nem fogom elfelejteni ezt a 3 évet, de hátha sikerül megbékélnem vele. Talán sikerül. Visszamentem az ágyhoz. Lefeküdtem. Elfoglaltam az egészet. Szétterpeszkedtem rajta, és vártam az álommanót, hogy elaltasson. Nem kellett rá sokáig várnom. Elaludtam. Nem álmodtam semmit. Aztán az éjszaka kellős közepén felébredtem. Nem bírtam tovább aludni. Nem csoda, nem sűrűn feküdtem le aludni délben. Kikeltem, majd az ablakhoz mentem. A hold bevilágította a szobát. Nagy üresség volt ott, és a szívemben is. Csak néztem a holdat. Ő is magányos volt. A csillagokat nem lehetett látni. Felhős volt az ég, csak a hold tört magának utat. Nagyon gyönyörű volt. Meg akartam mutatni Tomnak. Hátrafordultam, és ránéztem az üres ágyra. Eszembe jutott, az egész nap. Épp hogy elfelejtettem, már rám is tört. Visszafordultam, és a holdat fürkésztem. Választ vártam egy kérdésre, és ezt mindenképpen meg akartam tudni. És ez a kérdés nem más volt, hanem az, hogy Mi az életem célja mostantól?? Eddig az volt, hogy boldog legyek Tommal. De most… semmi értelme. De talán, ha eljutok a rokonokhoz, ők majd értelmet adnak az életemnek. Csak ebben reménykedhettem. Visszafeküdtem, és elaludtam. Reggel felébredtem, de a fejem iszonyatosan fájt. Nem tudtam miért. Előkotortam gyorsan egy fájdalomcsillapítót a táskámból, majd bevettem. Egy fél óra múlva már nem fájt, de még mindig nem tudtam miért?? Nem foglalkoztam vele többet, inkább elkezdtem készülődni. Összeszedtem a szétdobált cuccaimat, majd felöltöztem, megmosakodtam, és elkészültem. Teljes harci díszben, lesétáltam a recepcióra. Kijelentkeztem, és hívattam egy Taxit. Nem soká meg is érkezett. Beszálltam, és kivitettem magam a repülőtérre. Egész úton azon gondolkoztam, hogy van e értelme haza mennem. Van e egyáltalán esélyem rá, hogy új életet kezdjek?? Van értelme?? Nem tudom. De meg kéne próbálnom. Ő nem fog sokat töprengeni rajta. Hipp-hopp felszed egy csajt, vagy esetleg kettőt, és aztán engem már el is felejt, vagy már meg is tette?? Megérkeztünk. Kifizettem a taxit, majd bevonszoltam a bőröndömet a reptérre. Beálltam a sorba. Elég hosszú volt. De van időm. Minek siessek?? Szépen lassan haladt a sor. Végre én kerültem sorra. Megvettem a jegyet, és leadtam a cuccomat. Leültem a váróterembe, és néztem magam elé. Nem biztos, hogy el kéne mennem. Lehet, hogy itt van a jövőm. Ki tudja… de már nincs vissza út. Elmegyek, és itt hagyom a múltat. Máshol kell újra kezdenem. Itt túl sok minden emlékeztet Rá, és erre a három évre. Túl sok. Itt kell ennek véget venni!! Viszlát, Németország, és Viszlát Tom. Szeretlek!!