- Szeretek az esőben sétálni, mert akkor senki nem veszi észre, hogy sírok... - írta Bill msn-en.
- Én is szeretem az esőt, mert szomorú vagyok, és ő is szomorú. Így a társam ezekben az időkben... - válaszolt neki Nicky, de ezt a feleletet a fiú már sosem kapta meg.
Elment... Eltűnt!
Nicky nem értette, miért. Csak várt Billre.
Eltelt egy hét. Még egy.
Kint zuhogott az eső. Emlékezett Bill szavaira. Most ő is el akarta rejteni a könnyeit, hogy ne lássa senki. Felkapta a kabátját, és kiszaladt a sötét utcára.
Fájdalmat érzett, keserű kínt, de maga sem tudta, miért.
Futni kezdett, mintha a bajok elől menekült volna, de azok nem eresztették. Futott, futott, könnyei záporoztak; szeme vörös lett, és kicsit fel is dagadt.
De ő csak futott, nem állt meg, pedig kifáradt, csurom víz volt, és már messze járt az otthonától.
Hirtelen forróság öntötte el a szívét. Egy meleg pléd került a vállára, és valaki átkarolta.
Megnyugvás töltötte el. Megfordult.
Egy csillogó szempár tekintett rá, a tulajdonosa pedig lágy szavakkal súgta:
- Sajnálom. Szeretlek.
Majd egészen közel hajoltak egymáshoz. Ekkor a semmiből katonák ezrei törtek elő. Ütemesen lépkedtek, kezükben fegyver lapult. A háború, amelyre az emberek már régóta számítottak, elkezdődött.
- Lődd! - kiáltotta a vezér, és száz meg száz puska orra nézett a két fiatal felé.
- Puff... - a parancsnak eleget tettek.
Számtalan golyó hatolt a szerelmesek testébe, és ez a végüket okozta. De együtt voltak... Tiltott, szelíd szerelem volt az övéké... Bill és Nicky...