Forgolódok az ágyamban, és nem tudok másra gondolni, csak az utolsó szavaira. Tegnap történt mindez, de még mindig tisztán hallom a szavait. Nem mondott többet, csak annyit, hogy: Ezt én már nem bírom tovább. Véget kell, ennek vessek, egyszer s mindenkorra! Nem mondott többet, ezt is elcsukló hangon. És letette a telefont. Próbáltam még visszahívni, de már nem vette fel. Nagyon megijedtem. Nem tudtam, mire készül. Vagyis, legbelül éreztem, hogy valami komoly dolog, de nem hittem, hogy az életének akar véget vetni. Nagyon dühös voltam rá, mert nem mondta meg, hogy mire készül, és azt sem, hogy hol van. De ezt az érzést elnyomta egy másik, erősebb. Az aggodalom. Féltem, hogy valami őrültséget tesz. És lám, sajnos igazam lett. Szüntelen próbáltam hívni, de már nem vette fel. Bekapcsoltam a televíziót, hát, ha van benne valami, amiből tudom, hogy hol van. A hírek ment éppen. Ki akartam menni, hogy hozzak egy aspirint, de akkor meghallottam. A bemondó volt. Ezt mondta: szomorú esemény történt, alig pá perce, hazánkban. Egy fiatal fiú vetette le magát egy kis városka legmagasabb épületének tetejéről. A kiléte ismeretlen. A helyszínelők nem találtak nála mást, csak egy cetlit, amire ez volt írva: itt a vége!! Légy jó!! És én megvárlak! Nem tudjuk, ez kinek szól, és azt sem, hogy miért írta ezt. További információkat nem tudunk. És most… Lefagytam. Reméltem rosszul hallok, és ez nem vele történt. Akkor tényleg komolyan gondolta. Először haragudtam rá. Miért nem szólt nekem is?? Miért ment el nélkülem?? Tudta jól, hogy én nem tudok nélküle élni. Akkor miért tette?? Legyek jó?? De hogyan?? Nélküle nem megy!! Aznap éjjel nem aludtam. Végig gondoltam, az eddig eltöltött időnket. Olyan sok minden ért már minket. Senki sem támogatta a kapcsolatunkat. Mindenki ellenünk volt. Ezért kellett neki elmennie?? Soha sem érdekelte, a mások véleménye. Mindenkivel szembe szálltunk. Mindig olyan erős volt. Úgy látszik az ő türelmének is meg volt a maga határa. Eljutott arra a pontra, amiről azt hittük, nem létezik. Oda ahonnan már nincs kiút. Ez a pont, pedig az utolsó csepp volt a pohárban. Nem bírta tovább. Úgy döntött elmegy, és megpróbálja, milyen ott. Azt írta meg vár. Én még nem éreztem úgy, hogy utána kell, menjek. Valahogyan, a nagy sírás közepette elaludtam. Vele álmodtam. Azt mondta nekem: én már nem bírtam tovább. Ne haragudj. Neked még élned kell. Neked még jövőd van. Talán, hogy én most elmentem, minden jobbra fordul. Senkinek nem fogok hiányozni rajtad kívül. És remélem neked sem sokáig. Ez lehet, hogy most furán hangzik, de remélem, találsz valakit, akit elfogad a környezeted, és vele boldog leszel. Elmegyek, de nem foglak elfelejteni, és megígérem, megvárlak. Furán hangzott?? Az nem kifejezés. Hogy gondolhatta, hogy én tudok élni nélküle. Reggel felébredtem. Kedvetlenül, és szomorúan. Mindenről ő jutott az eszembe. A pizsamámról. Ez volt rajtam, amikor lefeküdtem vele, először. Az óráról, az éjjeli szekrényemen. Tőle kaptam. És még egy csomó dologról. A székről, amiben utoljára ült. Az ágyról is. A fűről, a fáról, egy szóról, egy pisszenésről. Felöltöztem. Magam sem tudom, hogy volt ehhez erőm. Felvettem azt a ruhát, amit tőle kaptam. Kiléptem az ajtón. A hajamba belekapott a szél. Hideg volt. Elég vékony ruha volt, ráadásul tél kellős közepén. Nem tudtam merre, de elindultam. Csak mentem, és mentem. Itt is csak őt láttam. Járkáltam körbe-körbe a városban, cél tudatlanul. Csak mentem. A hideg, már beköltözött a testembe. Már nem éreztem fájdalmat. Sőt, semmit. Csak, azt hogy hiányzik. Végig jártam az egész várost, és akkor jöttem rá, mit csinálok. Keresem őt. A testem tudja, hogy soha nem fogom megtalálni, de a szívem még mindig őt keresi. Egyszer csak azon kapom magam, hogy a házunk előtt vagyok. A testem magától mozog. Bemegyek a lakásba, és lefekszem az ágyra. Itt vagyok most. Csak forgolódom. Az utolsó szavai csengenek a fülemben, és a papírra írt üzenete lebeg előttem. Meg van. Tudom, hogy azt mondta, hogy biztosan találok majd valakit, de én nem akarok. Elmegyek hozzá. Meglátogatom. De nem csak egy napra. Nem csak egy évre. Örökre. A testem magától mozog. Megyek. Megyek, oda ahonnan ő is elment. A tetőre. Mászom felfele. Már a tetőn vagyok. Oda sétálok a peremhez. Lenézek. Máskor biztos a félelem kerülgetne, de most nem. Csak arra gondolok, hogy elmegyek hozzá. Hogy újra találkozunk, és örökre együtt maradunk. Araszolok kijebb-kijebb. Már nincs is a talpam alatt föld, zuhanok. Egy nagy puffanás. Kinyitom a szemem. Már nem a földön vagyok. Látom őt. Futok hozzá. Megfordul. Átölelem. Olyan szorosan amilyen szorosan csak lehet, és nem engedem el soha többet. Soha. Most már örökre együtt maradunk. A fülembe súgja: nagy butaságot tettél, de örülök, hogy itt vagy, és ígérem, most már soha többet nem foglak elhagyni. Soha!